Csendes, felszólalások nélküli (zene lesz), fotókiállítással, díszőrséggel, emlékezéssel szertnénk lehetőséget adni Budapest és a vidék demokráciát féltő lakosságának, hogy az ismételten megjelenő fasisztoid eszmék Roma áldozatai előtt kegyeletüket leróják, egyben jelenlétükkel, egy szál virággal tiltakozzanak a neo-náci, neo-nyilas, hungarista eszmék térnyerése ellen.
Kezdés ideje: 2010. március 6. 9:30. Helyszín: Hősök Tere, Ismeretlen katona síremléke és környéke.
Főszervező: Dr Donáth Ferenc, a Nagy Imre társaság elnöke, Hirschler Tamás, a Magyar Antifasszta Liga elnöke és egyébb civil szervezetek!
"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."
A lejárt antifasiszta lemezen és a Fidesz új keletű radikális-ellenes politikai oldalvágásain túl senki nem mondja ki a lényeget, hogy ezek a "magyarok" valójában a saját hazájukat, a saját népüket gyalázzák, és a magyar társadalmat bomlasztják. Mert ezt teszik.
Mióta szubkultúrából politikai erővé vált a magyar nemzeti radikalizmus, egyre csak fogy a magyar. Abban még nem volt sok meglepő, mikor kiderült, hogy a zsidók, a buzik, meg a cigányok nem magyarok. Még a liberálisok, a szocialisták, illetve maga a kormány antimagyarsága sem okozott különösebb meglepetést. Azóta azonban felpörgött az antimagyar-számláló: egyre több mindenkiről derül ki, hogy nem magyar, vagy legalábbis igen romlott fajta, népének-nemzetének elárulója.
Listára került már a magyar gazdasági, művészeti és tudományos élet számos élő és holt szereplője, a média, a honvédség, a rendőrség, a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Katolikus Püspöki Kar, a Sziget fesztivál és látogatói, a Fidesz és szavazótábora, a biciklisták, de még az erdélyi "szent ember", Böjte Csaba is nagyon gyanús. Sőt, idén végre államalapító királyunk, Szent István magyarellenességéről is lehullt a lepel.
A nemzeti radikálisok azt állítják, a magyar nemzeti érdek védelmében lépnek fel azok ellen, akik nem, vagy legalábbis nem jó magyarok. Valaki szólhatna nekik már, hogy ha ebben a tempóban folytatják a nemzetvédelmet, lassan Budaházy Györgyön kívül egyetlen rendes magyar sem marad a Kárpát-medencében. Bár vannak, akik róla is tudni vélik, hogy ügynök.
Való igaz, hogy még mindig él az a szemlélet, amelyik darutollat, antantszíjat és Duna-parti cipőket vizionál a "magyar" és "nemzeti" fogalmak mögé. De míg óvatos elégedettséggel nyugtázhatnánk, hogy a rendszerváltás utáni szánalmas népi-urbánus kultúrkampf több fronton is visszaszorulni látszik, addig azt is látnunk kell, hogy most meg azok egyre hangosabbak és népesebbek, akiknek semmi és senki nem elég magyar. Akiknek jóformán az egész nemzet a nemzet ellensége. Akik elutasítják a hazai tudományt, művészetet, közéletet, mert annak képviselői nem elég magyarok, és az "igazi magyarság" tudósait, művészeit és közéleti szereplőit követelik a helyükre, egyre agresszívabban.
*
A nemzeti radikalizmus a magyarságfogalom és a nemzeti érzés sztálinizmusa. Saját maga alanyát megcsúfoló, ostoba jelenség, agresszióval tetézve. Jogos sérelmekre, létező problémákra és valóságos frusztrációkra adott rossz válasz, ész nélküli vagdalkozás, sortűz barátra és ellenségre, rohanás fejjel a falnak, majd megsértődés, amiért a fal nem dől le, ellenben fájdalmat okoz. Ördögi kör, ami a saját maga okozza céljai sikertelenségét, de a felelősséget sosem magában keresi.
A nemzeti radikálisok gyűlölik a liberalizmust, pedig lépésről lépésre ugyanúgy tesznek erőszakot magyarság és nemzet fogalmán, mint a hazai liberálisok tették a liberális értékekkel. Elszakadás a valóságtól, elvektől és kettős mérce: a "rózsadombi jogvédők" most a "nagybetűs magyarok", a Novák Előd-kaliberű városi hülyegyerekek és a turulhungáriatrianon pólós műveletlen suttyók, akik otthonról, a számítógép mögül akarják felelősségre vonni a kilencvenes évek eleje óta erdélyi szeretetotthonait építő, a kisebbségi lét, a többségi társadalom nem éppen szívélyes hatóságaival való huzakodás bugyrait végigjáró Böjte Csabát, amiért képes volt "román testvéreink szeretetére" buzdítani.
A baj nem a radikálmagyarság létezése. Sámánkodjon, magyarkodjon, olvasson obskúrus szerzőket, akinek kedve tartja. A baj az, hogy kitört a szubkultúra karámjából, masszív politikai képviselője, sajtója és tábora van.
Ami pedig a legrosszabb, hogy politikai-társadalmi üzenete is: nem kell betartani a szabályokat a közéletben, jogban, kultúrában, tudományban, sem máshol, hiszen ezek a szabályok magyarellenesek, mi meg magyarok vagyunk, úgyhogy nekünk van igazunk, "és majd jól odacsapunk". Mindez egyre többeket ment fel a gondolkodás és a cselekvés terhe alól: ha valami nem stimmel, akkor csak ki kell mondani a varázsszót: "már megint a magyarokat bántják", és máris minden meg van magyarázva.
És ahogy Spiró György írta híres-hírhedt mélymagyaros versében, "csönd van, senki se pisszen". Mert a lejárt antifasiszta lemezen és a Fidesz új keletű radikális-ellenes politikai oldalvágásain túl senki nem mondja ki a lényeget, hogy ezek a "magyarok" valójában a saját hazájukat, a saját népüket gyalázzák, és a magyar társadalmat bomlasztják. Mert ezt teszik.
Aki a "magyar" fogalmát mindent ütő autóskártya-lappá silányítja, aki azzal van elfoglalva, hogy az egy néphez és egy államhoz tartozó társai közül minél többet ellenségnek kiáltson ki, aki válogat, átír és letagad dolgokat a magyar történelemben és kultúrában, és aki a magyarságból jogcímet formálva akarja megmondani, hogy kinek mit szabad, és mit nem, az - bár ennek a kifejezésnek jobbára csak a nemzeti radikális logika szerint van értelme - nemzet-, illetve hazaáruló.
*
A nemzeti radikalizmus bálványimádás, ami a nemzetet tette meg aranyborjúnak. Pedig a nemzet nem bálvány, nem valami megfoghatatlan felsőbb lény, aminek a nevében egyesek megmondhatják másoknak, hogy a nemzethez tartozhatnak-e, vagy sem. A nemzet számtalan érdekű, gyökerű, célú, szubkultúrájú ember összessége. Az összekötő kapocs pedig nem a faj és vér, pláne nem ezek rasszista értelmében, aminek a Kárpát-medence történelmi átjáróházában amúgy sincs sok értelme.
A nemzetet a nyelv, a szellem, a kultúra, a közös múlt és jelen, és az ezekkel való azonosulás tartja össze. Ebben nincs semmi új, a történelem során ezt már számos nagy magyar koponya megírta.
Ebből következően lehet lenni magyar cigánynak, zsidónak, buzinak, mohamedánnak és biciklistának - Illyés Gyula szerint, ha egy indián csecsemőt nevelnének fel Magyarországon, ő is magyar lenne. Lehet önkritikusnak lenni, lehet innen elvágyódni, múltbeli bűnöket felemlegetni, jelenlegi problémák miatt nyafogni, külföldre futkosni árulkodni. És a példák azt mutatják, hogy lehet magyarnak lenni többes identitásokkal is: a "mindenkinek csak egy hazája van" egy szemellenzős hazugság, semmi más.
Nem ezek döntik el, hogy valaki mennyire magyar, vagy az-e egyáltalán: az együttélési normák betartásához nem kell magyarnak lenni, magyarságmérő szerkezetet pedig nem látott még senki. Az viszont biztos, hogy nem Vona Gábor, Morvai Krisztina, Szegedi Csanád és Fankadeli Feri, Szabóné Kocziha Tünde, Ritzel Rita, a hunhír, a kurucinfó, vagy a barikád, aki megmondhatja, ki és mitől magyar, ki nem az, és miért.
Magyarnak lenni: adottság. Így alakult, velem, velünk született, vagy belekerültünk és így maradtunk. Természetes érzés: nem ciki, és nem is felsőbbrendű. Ez van. És magyarnak lenni jó. Vagyis miért is lenne rossz?
Nekem magyarnak lenni olyasmiket jelent, hogy ismerni, tisztelni és becsülni a helyet, ahol felnőttem, és ahol élek. Felnézek az emléktáblákra, nem hordom ki a szemetet a városszéli erdőbe, és nem karcolom bele a frissen felújított villamosmegálló üvegébe, hogy "buzi zsidók", mert ez az én országom, és az én tulajdonom is.
A magyarságom megéléséhez tartozik mindenféle dolgok számon tartása és megőrzése, például a háborúban elesett családtagok emlékéé. Meg a május 21-i séta a fehérvári rondellán (nem tudod mi volt ott, magyar-e vagy?), a magyar nyelv virtuozitásának élvezete, rajongás a Balatonért, a két világháború közti modern építészetért, a Másfélmillió lépés Magyarországon-ért, meg a korai Ötvös Csöpi-filmekért. Nekem Konrád György és Wass Albert is magyar író, de mindketten írtak szar könyvet, ezt biztosan állíthatom, mivel olvastam őket.
Ahhoz, hogy magyar legyek, egyáltalán nincs szükségem árpádsávos zászlóra. Nem írok senkinek helyesírási hibáktól hemzsegő, trágár és névtelen fenyegető leveleket, bakancsot pedig túrázáshoz veszek, nem azért, hogy valamilyen wannabe-paramilitáris bandériumban topogtassam egy csomó kényszeres fontoskodóval, és tettvágyát, jogos sérelmeit máshogy kiélni nem tudóval együtt.
A nemzeti rockot sziruposnak tartom, és nincs szükségem a környezetemet terrorizálni magyarságuk folytonos számonkérésével. Nemzeti ünnepen megteszi egy kokárda is teljes testfelületem nemzeti színbe csomagolása helyett. Az pedig teljesen természetes, hogy katolikus "fajmagyarként" a holokauszt ugyanúgy fájjon, mintha zsidó lennék. Hiszen ők is magyarok voltak.
*
Én így vagyok magyar, és büszke rá. Más meg másképp: az alkotóelemek és kapcsolódási lehetőségek száma végtelen. Ebből a végtelen számú kapcsolódásból áll össze, ami a magyar nemzetet jeleni, határon innen és túl. Ötvös Csöpistül, horthystul-zsidóstul-cigányostul, a Don és a Duna partján elvesztett családtagokkal, hol pozitív, hol gyászos történelmi múlttal, hazaszerető, és önostorozó, fontos dolgokat és hülyeségeket író-nyilatkozó költőkkel és írókkal. Ezt tessék elfogadni, ha tetszeni nem is tetszik.
Ha pedig nem megy, ha itt már mindenki, zsidó, buzi, álkeresztény és áljobboldali, akkor el is lehet menni innen. Vissza Etelközbe, Levédiába, vagy egyenesen a Szíriuszra. Végülis ezek ősibb magyar földek, mint a Kárpát-medence. Ott aztán lehet olyan Magyarországot csinálni, ahol se zsidók, se cigányok, se Szent István.
Nekünk meg jó lesz ez az ország, ahol most élünk. Lehetünk végre nyugodtan, erőlködés, önáltató hazugságok és komikus jelmezek nélkül magyarok a saját hazánkban. És foglalkozhatunk végre a valódi problémákkal.
Emberek vagyunk és romák.
Csendes, felszólalások nélküli (zene lesz), fotókiállítással, díszőrséggel, emlékezéssel szertnénk lehetőséget adni Budapest és a vidék demokráciát féltő lakosságának, hogy az ismételten megjelenő fasisztoid eszmék Roma áldozatai előtt kegyeletüket leróják, egyben jelenlétükkel, egy szál virággal tiltakozzanak a neo-náci, neo-nyilas, hungarista eszmék térnyerése ellen.
RSS-csatorna hozzászólásai