|
Sok gyerek még karácsonykor sem tudott hazamenni a nevelőintézetekből
Gyakran agresszívak, fölöslegesnek érzik magukat, és ha kijönnek az intézetből, nem tudnak mihez kezdeni az intézeti gyerekek. De ha figyelemmel és szeretettel fordulnak feléjük, azt meghálálják. A Hírszerző karácsony előtt szabolcsi nevelőotthonokban járt, ahonnan sokan még az ünnepekre sem juthattak haza a családjukhoz.
Béci karjait "börtöntetkók" borítják, az egyik alkarja totálisan össze van vagdosva, és van két piercingje. Béci 16-17 éves, számos testvére közül egyedül ő van intézetben. Ha hazamegy, otthon az apja baltával kergeti, vagy jobb esetben együtt berúgnak. Béci egyike annak a negyven gyereknek, akik a tiszadobi nevelőintézetben élnek, és közülük is annak a tizenkettőnek, akik karácsonyra sem tudtak hazamenni a családjukhoz.
A tiszadobi gyerekek egy része speciális nevelési igényű. Ez azt jelenti, hogy azon felül, hogy a családjuk nem tudja, vagy nem akarja felnevelni őket, és ezért intézetben kell élniük, más problémájuk is van: többnyire magatartászavar – nyilván helyzetük folyománya. Ha begurulnak, törnek-zúznak: nem kímélik sem a berendezést, sem magukat. A tiszadobi otthonban emiatt dühöngőszoba is készül, csak a falak gumiborítására még nincs pénz. A portán nagydarab férfiak ücsörögnek: van, aki megfékezze a dühöngőket, de ez nem minden intézetben működik.
Béla és társai ott jártunkkor kedvesek és barátságosak voltak: a KUL Alapítvány kíséretében látogattuk meg őket, akik karácsonyi ajándékokat osztottak szét több szabolcsi intézetben is. Az alapítvány - teljes nevén Kelet-európai Utógondozottakért és Lakóotthonokban Lakókért Alapítvány - három éve alakult: céljuk a nevelőintézetekben élőkkel való fokozott törődés, és főképp segítségnyújtás az intézet utáni évekre.
Négy-öt százalék állja meg a helyét az életben – mondja Erzsike, a tiszadobi intézet nevelője. Erzsike tizenöt éve van a szakmában. A nyíregyházi vasútállomáson rendszeresen felismerik azóta hajléktalanná vált egykori neveltjei. A példákból az a kép bontakozik ki, hogy az intézet ugyan felneveli a gyerekeket, de azt a tudást, ami az életben való boldoguláshoz kell, nem adja meg nekik. A neveltek az intézeti évek végén így kikerülnek az életbe, zsebükben az államtól életkezdésre kapott milliós összeggel, és boldogulhatnak, ahogy tudnak. Leginkább sehogy.
Devla kamav tu
A szocializmus idején elkobzott kastélyokba beköltözetett nagy nevelőintézeteket felszámolják, helyüket kisebb egységek és lakásotthonok veszik át. Berkeszen is üresen áll a hatalmas és lepusztult Vay-kastély. Az egykori intézeti épület mellett és a település más részein lakóházakat vett meg a fenntartó megyei önkormányzat, melyekben lakóotthonokat alakítottak ki. Mindegyikben tizenkét gyerek él együtt két nevelővel. A gyerekek itt jóval családiasabb viszonyok közt élnek: koedukáltan, kicsik a nagyokkal együtt. Az életkörülmények is "otthoniak", bár szerények.
A KUL Alapítvány szabadkeresztény, tevékenységükben hangsúlyos üzenete van Isten szeretetének. A gyerekekkel az ajándékosztás előtt közösen imádkoznak, vallásos énekeket énekelnek. A cipős dobozokba csomagolt ajándékok névre szólóan érkeztek egy gödi általános iskolából: gyerekrajzokat, édességet, kisautót, sapkát, más játékokat kap minden gyerek.
Nem lesz belőlük prosti és bűnöző, ha nem hagyják. (Fotók: Györffy Anna)
|
"Belülről egy mocsok állat voltam, mert nem ismertem a szeretetet" – mondja Sándor, a húsz éves, megtért egykori bűnöző, Bibliával a kezében. Sándor az alapítvány látogatásain bizonyságot tesz, vagyis Isten szeretetéről beszél, saját példáját állítva a gyerekek elé. Tizenkét éves korában kezdett el narkózni, és a következő néhány évben bűnözésből élt: lányokat futtatott, autókkal bizniszelt, és rablásokból szerzett pénzt magának. Kocsi, pénz, csajok - mindene megvolt, amit akart, míg végül a börtönben kötött ki.
Sándor a börtönben tért meg. Most Vajtán egy bibliaiskolában él és tanul, és az alapítvánnyal járja az otthonokat. Cigány származásáról hangsúlyosan beszél, aminek ebben a környezetben jelentősége van: a gyerekek több mint kilencven százaléka cigány, és nagy az esélyük arra, hogy az intézetből kikerülve a Sándoréhoz hasonló életpályán kössenek ki.
A szeretet és összefogás ereje
A riasztó arányok ellenére az intézeti gyerekek mégsem reménytelen, szívtelen bűnözőaspiránsok. A mátészalkai intézetből való távozáskor a nehézfiú-korba érő, nevelőkkel is összeverekedő fiúk sorban jöttek oda kezet fogni, megöleltek, boldog karácsonyt kívántak. Az alapítvány fiatal munkatársait mindenütt szeretettel fogadták érkezéskor, végig nyitottak, érdeklődőek voltak, távozáskor kijöttek integetni.
A gyerekeket láthatóan nem hagyja hidegen a feléjük irányuló megkülönböztetett figyelem. Márpedig a lényeg itt van: a gondozottak akkor "romlanak el", mikor kialakul bennük az a kép, hogy ők senkinek sem kellenek, és a társadalom fölösleges tagjai.
Sajnos azonban az odafigyeléshez külön alapítványok, segítők, mentorok kellenek, mert úgy tűnik, hogy az állami intézményrendszer működésének lényege nem a neveltekre irányul, hanem önmagára. A feladatot ellátni, a működési körülményeket biztosítani, és ebben a küszködésben mintha elsikkadna a lényeg: a gyerekekkel való foglalkozás, ami megóvhatná őket attól, hogy az intézetekből kikerülve prostik, stricik, hajléktalanok legyenek.
Pedig van élet az intézet után. Nyírvasvári egyik házában, de nem a cigánysoron, együtt él három alig húsz éves cigány fiatal. Két barát és egyikük barátnője, aki már babát vár. Egyikük korábban nevelőszülőhöz került, aztán visszament az intézetbe a barátját megvédeni. Végül együtt jöttek ki, a kapott pénzből megvették a volt nevelőszülő fél házát, s most abban laknak. Két szoba és egy fürdő az övék, meg a közös konyha és udvar.
A házban rend van, és a fiatalokon látszik az igyekezet: egyikük szobafestő szakmát tanul, a másik alkalmi kőműves munkákból él, és most éppen katonának készül, hogy legyen rendes keresete, amiből eltarthatja a barátnőjét és születő gyerekét. Azonban a neveltetésük hiányosságai is meglátszanak: a ház feléről kötött adásvétel gyenge lábakon áll, a volt nevelőszülő pedig visszatartja a nekik járó állami támogatást és azt állítja, hogy tartoznak neki. Így fennáll a veszélye, hogy elvesztik a házukat, ha nem állnak ki az igazukért, és nem teszik törvényessé tulajdonukat. Akkor viszont rájuk sem várhat jobb sors, mint azokra, akik nem tudják, mit kezdjenek magukkal az intézet után.
Ajánlja ismerõseinek...
 |
Emberek vagyunk és romák.
RSS-csatorna hozzászólásai