Déki Lakatos Sándor fénykorról, ellopott hegedűkről és arról, miért nem zenélnek az unokái
Déki Lakatos Sándor egy büszke család sarja. Őse 1630-ban "hangászként" kapott letelepedési engedélyt Győrben. A cigányzene apáról fiúra szállt, de most megszakadni látszik. "Sanyi", a Mátyás pince prímása játszott még Hruscsovnak, egyik fia azonban már informatikus. Vasárnapi nagyinterjú fénykorról, ellopott hegedűkről és arról, miért nem zenélnek az unokái. Videóval!
Hogyan kell szólítani? Lovag úrnak?
- Isten õrizz. Megkaptam ugyan 2006-ban a lovagkeresztet, de attól még cigányprímás maradtam. Az üzletben (a Mátyás Pincében - a szerk.) még mindig Sanyikának hívnak. Igaz, most már a fiam vezeti a zenekart, a megszólítást is örökölte. Nem panaszkodhatom rá, „fölvett" segédprímásnak.
- Mióta muzsikálnak a Lakatosok?
- 1630 óta. Van egy irat arról, hogy Lakatos Ferdinánd, mint „hangász", letelepedési engedélyt kért Gyõrben. Majdnem minden fiúutód muzsikus lett a családban. Tudunk egy tengerész elõdünkrõl, hajótörésben halt meg. Õ volt az utolsó Ferdinánd. Lakatos Pál meg táblabíró volt. Sokukból hegedûs és prímás lett, de voltak bõgõsök, cimbalmosok is. Ezt régen a dédnagyanyám pontosan tudta. Tõle, Rozi nyanyától kaptam a Déki elõnevet.
- Mikor adtak hegedût elõször a kezébe?
- Hétéves koromban, elõbb nem lehetett, nagyapám nem engedte.
- Miért?
- Féltette a gerincünket. De az is szempont volt, hogy mire zenét kezdünk tanulni, tudjunk írni-olvasni. Ötvenkettõ nyarán kezdtem. Apám a Magyar Rádió népizenekarának vezetõje volt. A nagypapa kezdett velem foglalkozni.
- Hányszor verték el a kezét azért, mert nem akart gyakorolni?
- A kezemre vigyáztak, helyette a fejemet ütötték. Nincs rajta mit szépíteni, az édesapám olykor alaposan eltángált. Hazajött a rádióból, élõben kellett játszaniuk, eléggé elfáradt. Mondta, ma nagyon ideges vagyok, ajánlom, hogy figyelj. Bekaptam az ebédemet, õ pedig várta a nagyszobában, hogy eljátsszam neki, amit elõzõ nap megtanított.
- Gondolom, nem lehetett hibázni.
- Lehetett, de annak következményei voltak! Amúgy a világ legjámborabb embere volt - ha nem volt hangszer a kezünkben. Olyankor négykézláb mászkált a földön, vonatoztunk, gombfociztunk. Ha viszont elõkerült a hangszer, nem ismert kegyelmet.
- Szóba se került, hogy mást tanuljon?
- Ez nem volt kérdés. Miért tanultunk volna mást, amikor a szüleink ezt tudták, és ebbõl éltek. Nem is akárhogyan. Papa 1965-ben került a Mátyás Pincébe, engem 1972-ben csábított át az Astoria Szállodából. Akkoriban nyitották meg a külföldi Mátyás Pince-éttermeket. Pesten és Bécsben is kellett egy Lakatos Sándor. Az apám Bécsben játszott, de az olimpia évében megnyitották a müncheni Mátyást, ott zenélt. Én meg maradtam Bécsben. Nagy sikerünk volt. Másfél évig tartott a kiruccanás.
- Kellett módosítani a repertoáron?
- Zenei szempontból nehezebb volt a helyzet, mint itthon. Este tízig az átlagos bécsi közönségnek muzsikáltunk. Tíz után jött az operás vendég. Bécsi klasszikusokat is játszottunk, ami a régi cigányzenekarok számára nem volt szokatlan. Fiatalon kezdtem, a zenekarom már mindent tudott. Csak nekem kellett tanulni. Mondtam, mit szeretnék eljátszani. Csináld, Sanyikám, hozd a kottát, kezdheted. El akartam játszani Strauss Császárkeringõjét. Nekem kotta kellett hozzá. A zenekar tudta fejbõl.
- Ifjabb Lakatos Sándor a hetedik prímásgeneráció tagja. Mivel foglalkozik a kisebbik fia?
- Informatikus lett.
- Hát ez meg hogy lehet?
- Helyeseltem. De nem részletezem, hogyan vélekedtek errõl a szüleim, meg a feleségem, aki már nem él. Nem volt könnyû. Akkor fájt legjobban a szívem, amikor azt tanácsoltam neki, hogy ne zenéljen. De nem láttam a mûfajban annyi tartalékot, hogy két gyerekemet is eltartsa. Ezt a döntést 1984-ben hoztuk meg. Amikor a vendéglátás megközelítõleg sem volt olyan rossz állapotban, mint ma.
- Megérezte, hogy a cigányzene kimegy a divatból?
- Nem. Azt kezdtem látni, hogy a magyar vendég megy ki a divatból. Azzal kezdõdött, hogy a közönség nem igényelte az élõzenét. Aztán az egyre rosszabb életviszonyok miatt kevesebben jártak vacsorázni. A közönség összetétele is megváltozott. Eltûntek a magyarok. Emlékszem a hatvanas évek végére, amikor az utcán sorbaálltak azért, hogy bejussanak az étterembe.
- Mi a helyzet az unokáival?
- Már nem tanulnak zenét. Saját döntésük, amit én tiszteletben tartok.
- Mit szólna ehhez Déki Rozália?
- Kikapnék érte. De mit lehet tenni? Fiúk, 16 és 17 évesek. A nagyobbik egyszer hazavitt az iskolából egy hegedût, az apja rémülten hívott: mi legyen? Hagyd, hadd csinálja, mondtam. Egy évig tanult, gyakorolt, aztán elcsomagolta, köszöni szépen, neki ebbõl elég. Nem erõsködtünk. ha valamit kérdezett, elmagyaráztuk, megmutattuk. A kollégák többsége tanítja zenélni a gyerekét. Az új korosztály megpróbál helytállni a dzsesszben vagy más irányzatokban. Ezzel az a baj, hogy ott is megvannak azok a családok, amelyek egy adott stílusban otthon vannak. Nem egyszerû betörni.
- Mi kell a jó cigányzenéhez?
- Tehetség. Nem árt, ha jó a hangszer, és kell egy kis szorgalom.
- Amit elloptak magától évekkel ezelõtt, bizonyára jó hangszerek voltak.
- Négy éve történt. Leütöttek a házunk kertjében. Az egyik hegedû a dédnagyapámé, Lakatos Antalé volt. Amikor a korán árván maradt Rozi nyanyát feleségül vette, a nevelõapja Gyõri Farkas Miska, aki Bihari János unokája volt, azt mondta: Tani, fölmegyünk Pestre, veszek neked nászajándékba hegedût. Választhatsz. Elmentek egy híres hangszerészhez. Kitett eléjük a mester jó néhány hegedût. A dédapám az egyiknél lehorgonyzott, az szólt a legszebben. Mondja a mester, nem rossz választás, majd hozzátette: tudja, Farkas úr, annyiba kerül, hogy ezt a háromemeletes házat itt az Üllõi úton meg tudná venni! Farkas Miska azt mondta, nem számít. Háromszáz aranypengõt fizetett a hangszerért. Ez volt az egyik hegedû a dupla tokban, amiért leütöttek. A másik se volt rossz, azt meg idõs Magyari Imre használta, az édesapám ötven éven át meg akarta venni. Ifjabb Magyari Imre hegedûmûvész olykor az apja iránti tiszteletbõl cigányzenekari felvételeket is készített. Ajándékul kaptam tõle a hangszert. Több száz éven át volt Magyariéknál. Ezért sajnáltam nagyon. Remény sincs rá, hogy megtalálják.
- A mostani hegedûjének van története?
- Egy régi iskolatársam készítette, Kanadában él. Prímásnak készült, de nem tudott a zenébõl megélni, ezért kitanulta a hegedûkészítést. Méghozzá úgy, hogy elment Velencébe a magyar Kónya mesterhez: szeretne hangszerész lenni. Kónya mondta, rendben van, le kell ülni, és faragni kell egy hegedût. Ottawában láttam nála a fát, megdicsértem, hogy milyen szép. Amikor meghallotta, hogy kiraboltak, utánam hozta a hangszert. Azt mondta, muzsikáljak rajta, nem kér érte egy fillért sem. Gyönyörû a hangja. Annak a Stradivarinak a pontos mása, amelyet Cremonában kiállítottak.
- Sok híres ember hallhatta a játékát.
- A hatvanas-hetvenes években nem volt olyan állami rendezvény, amelyre ne hívtak volna meg. Hruscsovnak tizenöt éves koromban muzsikáltam elõször. Moszkvában történt, egy Kádár-Hruscsov találkozón. Akkor kerültem apám zenekarába. A Pacsirtát játszotta, s kitalálta, hogy amikor elkezd csicseregni, átveszem tõle a „hangot", s én csicsergek tovább. Apám ott áll Hruscsov fölött, én meg hallom a csicsergést, odalépek, mire körbefognak a biztonságiak. De Hruscsov fölállt, s bekerült a híradóba, hogy kezet fogott velem. Kérdik itthon az osztálytársaim: Lakat, ugye nem mostál kezet?! Stéphane Grappelli itt hallgatott meg, a Mátyásban, Yehudi Menuhin pedig elkérte a hegedûmet, s játszott rajta. Aztán megjegyezte, milyen neveletlen, biztos én is szeretnék játszani az õ hangszerén. Bemehettem az öltözõjébe az Erkel Színházban, hatvannégyben történt. Vittem a hegedûtokot. Megdicsért azért, hogy milyen szépen játszom az E-húron. Negyven év múlva itt, a Mátyás Pincében nem a délceg alakomról, hanem a játékomról ismert föl. Amitõl nagyon boldog voltam.
- A mai politikusok is eljárnak cigányzenét hallgatni?
- Hová gondol? Lehet, hogy járnak valahová, de hogy ide nem, az biztos.
- Bánja? Vagy bántja?
- Mindenkinek szívesen muzsikálok. Az is termék, amit én kínálok. A zenész a játékát bocsátja áruba. Fiatal koromban Németországban jártam. Azt mondja a bolgár fõnökünk, tudja, maga nagyon jó muzsikus, de nem tudja eladni magát. Menjen a Csikós étterembe, ott muzsikál egy pali, nézze meg. Egy román zenész rángatta a vonót, köze nem volt a hegedûhöz, de magára tudta vonni a közönség figyelmét. Csodálattal néztem, sok mindent el tudtam lesni tõle. Láttam és hallottam aztán itthon Pertis Jenõt, aki hétkor kezdett a zenekarával a Kis Royal-ban, de jó egy órán át nem csinált semmit. Nyolckor aztán bement, s megvárta, hogy mindenki befejezze a vacsorát. Amíg kanálzörgést hallott, meg se moccant. Megállt a zenekar elõtt, és addig várt, míg síri csend lett. Egyszer Németországban egy konferenciavacsorán játszottunk. Akkora zaj volt, hogy hátrahõköltünk tõle. Eszembe jutott Pertis Jenõ. Kimentem, fölemeltem a hegedût, de semmit se csináltam. Hirtelen elült a zaj.
- Hogyan válogatta a zenészeit?
- Õk válogatták egymást. De kellett hozzá egy baki. Szereztem egy príma cimbalmost, tetszett a játéka, egy évre leszerzõdtettem. Az elsõ estén fellázadt a zenekar: Sanyi, ha õ marad, mi megyünk. Kérdem, mi a baj vele. Nagyon jó cimbalmos, csak nem tudunk vele muzsikálni. Kifizettem a gázsiját, a cimbalmos csak a felét fogadta el. Ez volt az utolsó eset, amikor zenészt szereztem. A másik, hogy pénzzel sosem foglalkoztam. Egy zenekarban csak a harmóniákon és a pénzen lehet összeveszni. A klarinétos kolléga a pénztárnokunk 1971 óta.
- Milyen a közérzete ebben a kuszált világban?
- Az elmúlt harminc évet viszonylagos biztonságban, jó szerzõdésekkel a zsebemben töltöttem. Sokat utaztam, megbecsülték a munkámat. Ezt a hosszú idõn át tartó biztonságot ma nem érezhetem. Nemcsak a cigány-, hanem általában az élõzene került veszélybe. A vendéglátósok költségként tekintenek a zenére, ami óriási hiba. Amikor 1967-ben idejöttem, Papp Endre, az igazgató azt mondta: fél tízkor nem tarthatok szünetet, azért, hogy a vendég rendeljen még egy palacsintát vagy egy pohár sört, neki mindegy. Tíz órakor viszont szünet van, Sanyikám, mert jön a színházi közönség, kell az asztal. Ezt hívták stratégiának. Ma csak hányódunk.
Emberek vagyunk és romák.
RSS-csatorna hozzászólásai